Mindenszentek

… Halottak napja: Az elmúlás, a halál gondolata összhangban van a pihenni, nyugovóra térni készülő természettel, a növényvilág késő őszi hangulatával. A múló év utolsó virágaként a krizantém az, amely szeretteink sírjára kerül. Az eltávozottak iránt érzett mélységes tisztelet egyidős a gondolkodó emberrel. Rendszeresen megemlékeztek halottaikról az indogermán törzsek, a perzsák és a görögök is. November első két-három napja a halottak kultuszát szolgálja, de nem római hagyományképpen, hanem kelta befolyás alatt. Ezt bizonyítja, hogy a november elsején megtartott Mindenszentek napját, mint a másodikán (vagy ha ez vasárnapra esik, akkor harmadikán) megült Halottak napját csak a 9. és 10. század óta ünnepli meg az egyház, holott Angliában, kelta területen már a 8. században is közünnep volt. November 1-je volt ugyanis a kelta év kezdete, amikor az elhunytak tiszteletére halotti áldozatokat hoztak. Azután – amikor a kelta elem a francia egyházban is megerősödött – akkor a maguk ősi ünnepét „átkatolizálva” áthozták a katolikus egyházi évbe is. Az egymás utáni napokon ünnepelt mindenszentek és halottak napja közül az utóbbi dominál, bár a két jeles nap fogalma sok ember számára összemosódik.

Mindenszentek az összes üdvözült lélek ünnepe, és ezen a napon emlékeznek meg azokról a szentekről is, akiknek nincs külön emléknapjuk a kalendáriumi év folyamán. III. Gergely pápa a VIII. században indította útjára ezt az ünnepet, amikor a Szent Péter Bazilika egyik mellék-kápolnáját nemcsak minden vértanúnak, hanem “minden tökéletes igaznak” a tiszteletére szentelte. Hazánkban az első nem vértanú szent a Savaria (Szombathely) térségében született Szent Márton lett, akit a hagyományok szerint emberszeretete, irgalmassága, igazságossága, egyszerűsége és kiváló szónoki képességei tettek a középkor legnépszerűbb szentjévé.

A mindenszentek napját követő önálló, keresztény ünnep a Halottak napja. Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy a halottakról zsolozsmákkal és szentmiseáldoztatokkal emlékezzenek meg. A szokás a XII-XIII. században terjedt el Nyugat-Európában, majd Magyarországon is.

A hívő ember ezen a napon kicsit befelé fordul és emlékezik. Gondol mindazokra, akiket csak rövid ideig ismerhetett, vagy egyáltalán nem ismert, akiknek emléke csupán elbeszélések alapján él képzeletében. Ellátogat azokra a helyekre, ahol ősei nyugszanak, ahonnan gyökerei származnak. Hozzátartozói sírjára virágot visz, gyertyákat és mécseseket gyújt, hogy azok pislákoló fénye mellett elcsendesedve idézze fel a szeretett személyhez fűződő emlékeit.

A népi kultúrában a két napra vonatkozó tradíciók az idők folyamán többé-kevésbé összekeveredtek. A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, a katolikus egyház szertartása szerint a “temetők nagykeresztjénél” ma is elimádkozzák a Mindenszentek Litániáját, és megáldják az új síremlékeket. Magyarország egyes vidékein harangoztattak a család halottaiért.

Eléggé általános hiedelem volt az is, hogy ezen a napon a halottak fölkelnek sírjukból és hazajárnak. Ezért aztán éjszakára minden helyiségben fényt gyújtottak, hogy a hazatérő lelkek könnyen eligazodjanak a házban. Sokfelé szokás volt, hogy a halottak számára megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra (a bukovinai magyarok körében pedig még a temetőbe is vittek ennivalót s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták). Szeged környékén „mindönszentek kalácsa”, „kóduskalács” néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek. Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.

Hagyomány volt az is, hogy ebben az időszakban nem dolgoztak, mivel a munka megzavarhatta a halottakat és bajt hozhatott a ház népére. Nem volt szabad földet művelni, mosni, takarítani, varrni, de még káposztát savanyítani sem. A földművelő nép gazdasági esztendeje is a mindenszentekkel és a halottak napjával zárult.

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.